Egy családi házba csengettem. A hölgy mondta, hogy mindjárt jön, csak elzárja a kutyát. Közben kijött az erkélyre egy lány:

– Szia! Hogy hívnak téged?
– Tamásnak.
– Tomi?
– Igen.
– Én Eszter vagyok. És szeretlek.

Csak néztem döbbenten, s kissé megijedtem tágra nyílt szemeitől. Ő azonban folytatta:

– Te is szeretsz, Tomi?
– Tessék? Kicsit rosszul hallok a sapkában!
– Szeretsz engem?

– Ja Igen, persze! – válaszoltam és megkönnyebbültem, amikor végre jött az anyuka és a lányt beküldte.

 

Általam levont tanulság:

Az ember néha hall olyan bizalmasat, amit nem idegenektől kellene hallani. Vannak emberek, akik ilyen-olyan okokból mégis képesek erre.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

Megfelelő volt az, hogy a döbbenet után is folytattam a kommunikációt.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Zavarba tudott hozni valaki azzal, hogy szeretetéről vall. Ettől nem zavartnak kellett volna lenni, hanem mosolyogni rajta akkor is, ha ő nagyon komolyan nézett. A mosollyal sok feszült helyzet oldható. Sajnos ekkor képtelen voltam erre, ami pedig máskor alapból megy.

 

Mi a Te meglátásod?

 Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2015. Május 21.

Vissza a topikba