Miért írok?

Az emberek típusait megismerve

 Több mint 20 éves pályafutásom alatt mindvégig emberekkel foglalkoztam. Foglalkozásaim során olyan hétköznapi életben csak ritkán előforduló szituációkba nyertem betekintést, amik óriási emberismeretet és helyzetfelismerő képességet fejlesztettek ki bennem.

A felsőbbrendűek:

 Gyermekkoromban azt gondoltam a rangos pozíciót betöltő emberekről, hogy mélységesen lenézik azokat, akik csak kevesebbet értek el az életben. Aztán egyszercsak, éppenhogy befejeztem az általános iskolát és nyári munkát vállaltam egy pékségben, jöttek a pékség vezetői: "melyikőtök a Mónus Tamás?" Azt mondták, öltözzek át és menjek be a volt általános iskolámba, hívat az igazgatónő.

 Az irodában ott volt az igazgatónő és a helyettes is. Margit néni és Pötyi néni, akikre addig mindig félve tekintettem, úgy ültek velem szemben, mintha nem is egy frissen végzett diákjukkal beszélnének. Egy szomorú dolog miatt kérték, hogy segítsek, mivel tudták, hogy mennyi cikket írtam és mennyi riportot készítettem már ekkorra iskolai és városi újságokba.

 Mindkettőjükre nagy-nagy tisztelettel nézek azóta is, és amikor találkozunk, mindig megállunk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ők voltak azok, akik megcáfolták, hogy bármilyen pozícióban is van valaki, attól még lehet ember, emberséges másokhoz.

 Felsőbbrendű, vagy legalábbis magát annak gondoló emberből túl sok van ahhoz, hogy ne foglalkozzunk vele. Mi a megoldás: beolvasni neki? Megmondani neki a tutit? Biztosan meg fogja érteni? Nem csak további konfliktust fog szülni? De akkor mégis mit? Némán eltűrni mindent?

 Nem könnyű helyzetek, néha magam sem tudom, az adott esetben mi a megfelelő reakció. Ami az egyiknél beválik, a másiknál sokszor teljesen mást eredményez. Ez az a kategória, amire nincs sablonos megoldás. Nagyon kell ismerni ezt a típust ahhoz, hogy megértsük a nyelvüket és megfelelő választ tudjunk adni nekik.

 "Szerencsére" rengeteg ilyen emberrel volt már dolgom, mára a többségükkel kölcsönös tiszteletben állok és ez számomra óriási eredmény.

A rokon, aki sajátos módon késztetett a blogírásra

 Egy helyi kifőzde tulajdonosa, miután egy üresen álló üzletéhez hívtam, örömmel újságolta, miután bemutatkoztam neki, hogy mi rokonok vagyunk. Amikor legközelebb hívtam, már őrjöngött a telefonba, hogy ettől Ő megőrül, mit kell fotózni egy nem használt órát? Próbáltam tisztelettel válaszolni, de ő kinyomta a telefont. Majd időpontot kérő sms-em után felhívott és szabályosan ordítozni kezdett velem káromkodva, szitkozódva, amely szavakat nem írok le, de lényegében volt benne minden, amit az elmúlt évtizedekben hallottam. A végén még azt is hozzátette, hogy föl fogja robbantani a gázműveket.

 Elgondolkodtam. Ez az ember vagy beteg, vagy agyára ment a sok munka, intéznivaló és nem tudja kiadni a kezéből a feladatokat.

 Ugyanakkor elhatározásra is ösztönzött ez a fajta pökhendiség, kivagyiság, amit már oly sok más, magát felsőbbrendűnek érző embertől tapasztaltam. Egy olyan elhatározásra, hogy a munkáim során legérdekesebbnek tartott szituációkat, beszélgetéseket, meghökkentő sztorikat megosszam másokkal.

 Ez a nem mindennapi blog nem kíván oktatni, nem kíván bölcs tanácsokat osztani. Történeteim nem bizonyos személyekről, hanem jelenségekről szólnak. Egyet szeretnék: ha ezek a történetek, amik velem megtörténnek, másokat is gazdagítanának. Úgy hiszem, nem véletlen, hogy ezeket a dolgokat át kell élnem.