Pszicho sztorik

  Gyermekkoromban nagyon szerettem társasjátékozni. Sok-sok év eltelt, amikor már jó ideje nem játszottam ilyet és elgondolkodtam: vajon miért nem hiányzik? Rájöttem, hogy ráléptem a legnagyobb táblára. Volt, hogy kiestem, volt, hogy előrébb kerültem. Láttam másokat gyorsan haladni, majd hirtelen nagyot zuhanni.

  Az élet a legnagyobb társasjáték. Ahhoz, hogy egyenletesen haladjunk előre, ahhoz ismernünk kell mások játékát, életét, történeteit.

 Lélektani találkozásaim, jeleneteim mind-mind arra tanítanak, hogy az élet bármikor letérhet a biztonságosnak hitt útról. Egy tragédia, egy támadás, egy állati ösztön, egy beteg elme, egy bűnöző, egy baleset, vagy épp egy nyugalmi állapotban hirtelen jövő rosszullét, ami lábunkról ledönt, netán teljesen összeomlunk tőle.

  A váratlan helyzetek sokasága közül nem tudjuk mikor, mi ér el bennünket. Felkészülni mindenre nem is lehet. Mégis, okulva saját és mások által megélt történésekből eljuthatunk egy olyan érettségi fokra, ami bizonyos helyzetekben segítségül szolgálhat.

Csodálatos elmék:

  Kevés film volt rám olyan nagy hatással, mint az Egy csodálatos elme című. Az agy működése számomra mindig óriási csoda volt, bárkiéről is legyen szó. A beteg, zavarodott elméjű emberek mindig mélyen elgondolkodtatnak. Az, hogy valakit okosnak, mást butának ítélünk egy nagyon leegyszerűsített megközelítés.

  Magam sok butának tartott ember szavai között is találok értéket, és sok okosnak gondolt ember beszédében, életvitelében is találok súlyos zavarokat.

  Úgy hiszem, az agyunk működése tőlünk független álló, természetfeletti ajándék. Ha képesek vagyunk rendszerekben gondolkodni, ha képesek vagyunk átlátni a látható világon és képesek vagyunk a lélek megismerésére, nem lehetünk felfuvalkodottak: ez nem valamiféle általunk kiérdemelt dolog, ez egy ajándék az élettől.

  Akik lexikális tudásban gazdagok, sok esetben egyszerű életviteli dolgokban alapvető folyamatokat sem látnak át, míg sok, elméleti ismerettel nem rendelkező ember nagyon logikusan, tisztán tud gondolkodni.

  Nem véletlenül mondják: józan, paraszti ésszel. Úgy gondolom, tanulni sok mindent meg tud az ember, ám gondolkodni, józanul meglátni a lényeget nem mindenki képes.

  Az elmék működését mindig elemezve figyelem. Sok meghökkentő esettel találkozom.

A halál völgyében:

  Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy- olvashatjuk a 23. Zsoltárban.

 Nagyon sokszor voltam ebben a bizonyos völgyben és valóban nem félek a gonosztól. Mint a betegségekkel, a halállal is úgy vagyok, az történik, ahogyan meg van írva az életünk.

 Mikor Édesanyám megtudta, hogy várandós, már nem volt jó kapcsolata Édesapámmal és ekkor már a válás is szóba került. Komolyan szóba került az elvetésem, de végül Nővérem segített meghozni a döntést Édesanyámnak: sírtak mindketten, amiért Apám a züllést választotta a család szépsége helyett. Nővérem tanácsára Édesanyám megtartott és megajándékozott engem az élettel.

 Aztán, amikor még Édesanyám hasában voltam, megtörtént az újabb majdnem-halálom. Édesanyám ugyanis leesett a padlásról lejövet a létra tetejéről. Ekkor állítólag elhallgattam és napokig nem adtam életjelet. Az orvos azt mondta, meghal a gyerek.

 Megmaradtam... Valamiért meg kellett látnom a világot. Valamiért meg kellett születnem erre a Földre.

 Azóta 40 év eltelt. Ez idő alatt sokszor voltam a halál árnyékának völgyében. Volt két autóbalesetben is részem, egyiknél sem én vezettem. Csodával határos módon, mindkét balesetnél minden utas kórházba került, engem hazaengedtek a helyszínelők, azt mondták, szerencsés vagyok.

 És természetesen a munkám során is érnek igazi, halál közeli történetek, de valamiért mindig életben maradok és folytatom az utam. Ezek a történetek azonban örök emlékek maradnak és még inkább megerősítik bennem: e földi élet egy pillanat csupán, s nem tudhatjuk, kinek, mennyi adatik belőle.

 Sok nagyon idős, beteg ember sír nekem nap mint nap, hogy szeretne meghalni, vajon miért nem engedi már el a jó Isten? Más, sok esetben fiatal azért könyörög, hogy hadd éljen még, még annyi mindent szeretne, de egy nap azt hallom a családtagoktól, hogy feladta a szervezete a küzdelmet.

 Vajon mi lehet ezeknek az oka? Egyáltalán megérthető-e az élet ilyen különös alakulása? S jogunk van-e ítéletet mondani Istenről, az Életről, s a Halálról?

 Én azt hiszem nincsen ehhez jogunk. A magam részéről tisztelettel tekintek rájuk és kész vagyok arra, hogy bármi is jöjjön holnap, vagy még ma, akkor azt elfogadva, boldogan vállaljam.

 Ahogy egy könyvben sem lázadhatnak a benne szereplők az ellen, hogy az írója miért ilyen sorsot írt neki, úgy nekünk sem lázadni kell, hanem alázattal elfogadni azt, ami rendeltetik.

 Természetesen az ember tegyen meg mindent épségéért, védekezzen, tegye meg a maximumot, de ha a sors úgy rendeli, akkor készen kell állni.

 Ha elveszítem tehát a lábam, örülök, hogy van kezem. Ha elveszítem a látásom, örülök, hogy nem így születtem, és valaha láthattam a világot. Ha pedig elveszítem az életet végképp, akkor örülök annak, amiben részem lehetett. Én valahogy így fogom fel.

 Ha szép dolgok jönnek, ha csodák, akkor boldog leszek. De ha más közeleg, ha sötét felhők gyülekeznek, akkor sem fog el a csüggedés.

 A lélek tisztasága, szépsége akkor igazi, ha békében elfogadjuk azt, ami van és azt is, ami ezután jön.

 

 A bal oldali menüben található kategóriákra kattintva érhetők el azok a történetek, amikről úgy gondolom, hogy egy részük vicces, mások tanulságosak és számomra komolyan elgondolkodtatóak.

 Megérteni a másik embert, ki miért úgy gondolkodik, ahogy, miért úgy él, miért azt az utat válassza, olyan lélektani rejtélyek, amikre talán csak a pszichológus szakemberek tudnák a pontos választ megadni.

  A történetek megírásával, közzétételével szeretnék hozzáadni valamit ahhoz, amit az emberi lélekről gondolunk.