Sok-sok izgalmas helyszínen kell leolvasóként megjelennem. Ma egy igazán emlékezetes helyszínen voltam, ahová többé nem valószínű, hogy betérek.

 Bementem egy nagy házba; olyan volt, mint egy lépcsőház: több lakás volt benne. Kerestem egy címet, gondoltam, ebben a házban lesz. A lépcsőházban sehol senki, mentem fel, egyszer rohant le 4 kutya. Felmásztam gyorsan a korlátra, így nem értek el. Amikor lementek én feljebb léptem, amikor pedig felszaladtak, én lemásztam.

 Kerestem a telefont, de annyira remegett a kezem, hogy elejtettem és az lezuhant egész a pincéig. Annyi eszük szerencsére nem volt a kutyáknak, hogy kettő fent maradjon, ketten meg lejöttek volna, akkor tuti, hogy széttépnek.

 Így sokáig játszottuk a fogócskát. Én felmásztam, ők rohantak a lépcsőn fel. Amikor pedig megfordultak, én már másztam is gyorsan le.

 Egyszer kintről jött be egy szakállas öregúr, ő volt a gazda, s megmentett. A kutyákat magához hívta, engem meglepetten kérdezett, hogy kit keresek.

 Mire mondtam neki, elmondta, hogy itt csak ketten laknak, a másik két lakás üres, és nincs gáz senkinek.

 Hát ezért érdemes volt az életemet kockáztatni a gázművekért!

Általam levont tanulság:

 Jobb nem menni be idegen helyre, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban oda kell mennem…

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem veszítettem el a lélekjelenlétem.

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ha idegen helyre kell menni, vagy értesítőt hagyni, vagy a szomszédoknál érdeklődni, hagyni üzenetet, de nem menni be akkor sem, ha látszólag közös terület.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2017. Június 29.