A lépcsőházba érve hangos veszekedést hallottam. Nem kezdtem el hallgatózni, de olyan hangosan mondták a magukét a bent lakók, hogy akaratlanul is odafigyeltem rájuk.

 Három ember, gondolom a 2 szülő és a nagylány üvöltözött a hangja alapján általam 2-3 évesnek saccolt kisgyerekkel.

 Körülbelül 25 percet töltöttem a lépcsőházban. Hozzájuk pont nem kellett mennem, mivel náluk ki volt kötve a gáz. De lefele jövet meglepetten hallgattam, hogy ugyanott tartanak, mint amikor beléptem a lépcsőházba. A kisgyerekkel veszekednek valamin.

Általam levont tanulság:

 Sokszor gondoltam már bizonyos házaknál,  hogy milyen jó lenne ott cica, kutya lenni, olyan jó dolga van a házi kedvenceknek. Ma azonban egy másfajta vágyat fogalmaztam meg magamban: Nem szeretnék itt, ebben a családban kisgyerek lenni…

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem csináltam semmit, csak hallgattam és elemeztem.

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ebben a helyzetben ugyanígy tennék ma is.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2018. Május 22.