Csengettem egy házhoz. Kijött a hölgy, mondtam neki, hogy miért jöttem. Kérte, hogy várjak, míg megfogja a kutyát. Elég sokáig kergette az ugató, rám vicsorgó kutyát.

 Végül sikerült neki megfognia, de őt is majdnem megmarta, olyan átszellemült állapotban volt.

 Ezután a hölgy elengedte a kutyát és így szólt:

 – Nyugodtan jöjjön be, nem fogja bántani!

Hát ezen aztán jót nevettem, mire ő is mosolygott, de továbbra is próbált meggyőzni:

– Ez nem olyan, amilyennek látszik. Csak addig ilyen bátor, míg maga kerítésen kívül van.

– Lehet… – mondtam erre-, de majd inkább visszajövök olyankor, amikor el tudják zárni. 

Általam levont tanulság:

 Sok mindent láttam már, de ilyet, hogy egy kutya a saját családtagját is majdnem bántja… Hallani már hallottam, de most először láttam is ilyet. Tanulságos történet, hogy az amúgy szelíd kedvenc mit is véd tulajdonképpen: a gazdit, amit hisznek sokan, vagy a területét, amit teljesen a sajátjának tart? Félek, ez utóbbi az igaz, s ez lehet a magyarázat, hogy sok gazda képtelen helyre utasítani, helyére küldeni, megfogni a kutyáját, ha az idegent lát és üldözni kezdi.

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Jó, hogy nem mentem be, még akkor is, ha valóban sok kutya megváltozik, amikor bemegyek. Ám az a kutya, amelyik a saját gazdáját, vagy annak családtagját megmarja, az vajon nem lehet képes másra is? 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ebben a helyzetben ugyanígy tennék ma is.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2018. Június 24.