Egy családi házhoz csengettem, egy máskor mindig vidám idős férfi jött ki, aki most nagyon rosszul nézett ki.

– Hogy van? – kérdeztem tőle.

– Köszönöm, de haldoklom. – válaszolta.

– Tessék? – kérdeztem megdöbbenve.

– Vége, menni kell hamarosan. Valakinek üzen valamit?

 Ezen aztán még jobban megdöbbentem, de mivel mosolygott, így vissza mertem kérdezni:

– Most komolyan beszél?

– Persze, heteim vannak hátra. Üzen valakinek valamit?

– Hát nem is tudom. A feleségét üdvözlöm!

– Jaj de jó pofa! – mondta erre és jót nevetett rajta.

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Bár nagyon idegen és fura volt ez a fajta közvetlenség a halál szélén álló embertől, nem próbáltam hazug reményt táplálni belé, hogy ne adja fel, hiszen nyilván tudta, hogy mit beszélt. Meglepő volt, hogy a halál közelében is humoránál volt az öreg, s nagyon nagy leckét adott azzal, hogy megkérdezte, üzenek-e valamit. Hiszen nyilván halottakra gondolt, azaz túlvilági üzenetre, ám erre nagyon felkészületlen voltam, ezért üzentem ugyan, de nem odaátra, hanem csak a házban levő feleségének. Szerencsére nem erőltette tovább a témát…

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

  Aki képes ilyen közvetlenül beszélni akár a halálról, akár bármi másról, mégha érintett is, nem jönni zavarba, s meg kell tanulni, hogy bizonyos emberek nem részvétet, sajnálatot várnak el még az ilyen helyzetben sem, hanem vidám társalkodást. Kissé nehéz ez, hisz az ember azonnal elképzeli a helyzetét, mégis, az ő fejével kell gondolkodni és elfogadni, hogy ő az utolsó percekben sem akar siránkozni. Ez egy embertípus, ami számomra tiszteletre méltó magatartás. 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2018. Október 26.