Mentem be egy házba, ahonnan egy férfi pont jött ki. Mondtam neki, hogy mit szeretnék, mire Ő azt mondta, nyugodtan menjek be, bent van az élettársa. Így hát így is tettem.

Bementem és kiabáltam:

– Jó napot kívánok!

Erre a nő kijött vörös fejjel és közben ordítozott:

– Mondtam már, hogy felejtsél el! Ki mondta, hogy visszajöhetsz?

Majd meglátott, megszeppent és zavart mosollyal az arcán elnézést kért.

Általam levont tanulság:

Vannak emberek, akik annyira nem urai az érzéseiknek, hogy nem is veszik észre, hogy a valóság egészen más, mint amit ők annak gondolnak. Ennek a hölgynek hallania kellett volna a köszönésem, hogy én nem az vagyok, akivel előtte veszekedett, de nem hallotta. Se nem hallott, se nem látott. Csak a düh, csak az ideg beszélt belőle. Sosem lehet tudni, hogy ha valaki ideges, feszült, mi történt vele előtte.

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem kértem ki magamnak a hangnemet és a stílust, nem oktattam ki, hogy álljon már meg, hogy beszél velem, kérem?

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Máskor, ha valaki mondja is, hogy menjek be, azért megnyomni a csengőt, vagy ha az nincs, akkor nem menni tovább egy pontnál, csak kiabálni, hangosan kopogni.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2015. Szeptember 17.