Ipari parkokba különösen szeretek járni. Itt a dolgozó emberek nagyon örülnek, amikor meglátnak, hiszen végre egy ismerős arc, aki nem a munkatárs.

Ilyenkor mindenki örömmel köszön és kérdezi, mikor megyek hozzá még akkor is, ha épp előző nap voltam nála. Vidám, kedves légkör, mindig öröm arra járni.

 Egy ilyen munkahelyen voltam ma: kávézgattak a meglett férfiak, akik valószínűleg egész nap viccelődnek és így töltik el kellemesen a napot.

– Szevasztok! A gázórát kellene leolvasnom.- szólítottam meg őket.

– A gázolajat? – kérdezte az egyikük, mire a többiek kuncogni kezdtek.

– Nem, a gázórát!

– De mér akarod a gázolajat leolvasni?

– Nem, a gázolajat, hanem a gázórát!

– De a gázolajat nem szokták leolvasni!

 Ekkor beláttam, hogy reménytelen a helyzet és új módszert választottam:

– Igen, tudom, hogy eddig nem kellett, de most már le kell.

– A gázolajat le kell olvasni?

– Igen, mától a gázolajat is le kell olvasni.

  Ekkor abbahagyta a viccelődést a kollega és kicsit keseredett mosollyal elnyomta a cigit, majd nagy nehezen felkelt és kinyitotta a szekrényt, ahol a gázolaj… pontosabban a gázóra volt.

 

Általam levont tanulság:

 Vannak emberek, akik mindenből humort csinálnak, velük nem érdemes komolykodni, fel kell venni az ő stílusokat.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem ragaszkodtam a gázórához, hanem elfogadtam, hogy ő mindenáron gázolajat hall: egyszerűen belementem a szójátékba, amivel már ő nem tudott mit kezdeni.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

Ebben a helyzetben ugyanígy tennék ma is.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2016. November 24.