Egy középkorú hölgyhöz mentem gázórát olvasni. Előtte mindig a férje engedett be, de a nő ismert, látott, mindig ott volt olyankor. Ezúttal azonban csak Ő volt otthon. Beengedett, mosolygott, kérdezősködött mindenféléről és én kedvesen eltársalogtam vele, amíg leértünk a pincébe.

Amikor már a mérő előtt álltam és rögzítettem az adatokat, megkérdezte a hölgy:

– Mostanra írták a leolvasást?

– Nem, ezt nem írták, ez nincs rajta a számlán! – válaszoltam.

– Nincsen? – kérdezte óriási karikákra nyíló szemeivel tekintve rám – Akkor tudja, hogy nem engedem be?

– De hát már bent vagyok… – válaszoltam meglepetten és halkan.

– Akkor nem engedem be! – Ismételte, mire óvatosan feljöttem és elköszöntem.

– Legközelebb akkor jöjjön, amikorra írják, mert akkor sem fogom beengedni.

– Rendben, akkor jövök! – mondtam, majd elköszöntem.

Általam levont tanulság:

Ekkora fordulatot, ekkora változást képes átélni egy ember ilyen apró részletinformáció birtokában. De vajon hogy nem látta, hogy bent vagyok? 🙂 Ez számomra érthetetlen…

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem kezdtem el kioktatni, hogy “hölgyem ez is kötelező”, s nem is nevettem ki, amiért képtelenséget állít, s nem mondtam rá: “Nem is kell már beengednie!”. Egyszerűen észrevettem a szellemi összeomlását és szép csendesen távoztam.

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

Nem csengetni be hozzá többet, hanem minden esetben hívni a férjét és vele egyeztetni időpontot.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2017. December 13.