Egy családi házba csengettem. Egy 10-12 év körüli fiú jött ki a csengetésemre.

– Szia, szeretném a gázórát leolvasni! – mondtam neki.

– Sajnálom, de egyedül vagyok itthon és nem engedhetek be senkit. – mondta erre.

– Nem? – kérdeztem vissza szomorú tekintettel – az kár. Akkor hagyok egy papírt és majd holnap visszajövök újra.

 Erre a kisfiú valószínűleg megsajnált, és így szólt:

– Várjon!

 Majd kivette a kulcsot az ajtóból, odajött a kapuhoz  és beengedett.

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem vitatkoztam vele, nem mondtam, hogy hívjuk fel a szüleit, egyszerűen tudomásul vettem, hogy náluk így szokás. Szerencsére felmérte a srác, hogy ezzel plusz munkát okozna nekem, és hogy én nem vagyok olyan ember, akitől a szülei tartanak. 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ma is ugyanígy tennék.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2018. Október 29.