Egy ember, akinél már többször voltam és mindig nagyon kedves volt, most beengedett, majd így szólt:

– Azt látom, hogy milyen szerkezet van a kezében, de az igazolványát nem látom magán, hogy lógna a nyakán.

– Bocsánat – mondtam.- megmutatom, de én nem hordom, azt hittem, hogy ismer.

– Ismerem és  tudom , hogy sokszor volt nálunk, de honnan tudjam, hogy hivatalosan jár ide?

– Ja! –  mondtam – igaza van,  tessék,  itt az igazolványom.

Erre nézte, nézte, és keresett valamit nagyon rajta.

– Mit nem lát, ami fontos volna? – kérdeztem segítő szándékkal.

– Hol van az érvényessége? – kérdezte kissé ingerülten.

– A hátulján.- válaszoltam csendesen.

Ekkor az igazolványt megfordította, majd így szólt:

– Rendben van, így már elhiszem.

 Megnyugodtam, de nem igazán értettem a szituációt…

Amit szerintem megfelelően tettem:

  Türelmesen megvártam, hogy meggyőződjön hitelességemről annak ellenére, hogy már nagyon sokszor találkoztunk és jól ismert.

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

   Minden rendben volt.

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

Mónus Tamás, 2019. Január 24.