Az acsargó kutya

 Munkám során sok-sok acsargó, engem főellenségnek tartó, még a gazdája szavát is semmibe vevő, engem mindenáron széttépni akaró kutyával találkoztam már. Voltak közöttük igen veszedelmesek is, de bizony, nem egyről hallottam már, hogy vége, elment, nincs többé. Egy ilyen acsargó kutyát egyszer azon találtam, amint fekszik és csak néz rám, nem ugat. Nem értettem. Csengettem, kiabáltam a gazdájának, de a kutya csak nézett és nem mozdult. A gazda végül kijött, hátrakísért a gázórához és közben elmondta, hogy a kutya rákos, már nagyon le van épülve és még aznap el fogja altatni. Miután közösen megsajnáltuk, a gazda még ott maradt beszélgetni a szomszéddal, s mondta, nyugodtan menjek, ez a kutya már biztosan nem bánt.

  Így is volt… Odaértem a kutyához, s megragadva a lehetőséget, hogy egyedül maradtam vele, egész közel mentem hozzá.

 Érdemes volt ennyire gyűlölnöd? – kérdeztem. Látod, most itt fekszel szánalmasan és én mégsem gyűlöllek, hanem sajnállak téged. Te miért nem tudtál egy kicsikét megérteni?

 A kutya ekkor nagy-nagy nehezen felkelt, remegve állt a lábain és rekedten, szinte alig hallatszott, de ugatott még egyet. Majd összecsuklott. Ekkor újra rám nézett és mintha azt mondta volna: ilyen ez a világ: nekünk, kutyáknak ez volt megírva. S szemei csillogásában láttam a sajnálatot, a megértést.

 Ekkor már nem tomboló, vad kutya volt, hanem egy ártatlan, kedves kutyus, aki nem akar ártani.
Ekkor én hajoltam le, és megsimogattam a kutyát. Hátranéztem, nem jön-e még a néni, s ekkor észrevettem, hogy két kisgyerek figyel az ablakból mosolyogva.

 A kutya feje már a földön pihent, csupán szemei néztek fel rám, majd még feljebb, távolabb egy ismeretlen dimenzió felé. S én elsiettem tőle.

 Újra és újra átélve azonban magamban e történetet, világossá vált, hogy bizonyos emberek nem azért gorombák, nem azért agresszívak, s nem azért olyanok, amilyenek, hogy nekünk ártsanak. Hanem azért, mert az ő életük így lett megírva. Ezt kell tenniük. Mint az acsarkodó, fenevad házőrzőknek. A kérdés már nem az bennem: hogy miért ilyen bunkó? Miért ilyen utálatos? Miért ilyen primitív?

 A kérdés az: vajon mire akar nevelni az élet ezzel? Vajon mi a helyes reakció? Vajon mi a bölcs válasz?

Mónus Tamás, 2014. Január 06.

Hozzászólások lezárva.