Kétszer is csengettem, és többször bekiabáltam egy házba, amikor végre kijött egy férfi. Amikor beértünk, a felesége suttogva bújtatta:

– Mondd neki, hogy van csengő is!

A férfi nem válaszolt neki, csak állt csendben, nézve, ahogy végzem a munkám. A nő azonban nem nyugodott, többször is mondta a férjnek, egyre hangosabban:

– Mondd neki, hogy van csengő is!

A férj leintette mindig, mire végül hangosan odaszólt nekem a nő:

– Van ám csengő is!

 Majd amikor ránéztem, gyorsan bebújt az ajtó mögé.

– Tudom – válaszoltam neki és vártam, hogy előbújjon. Ő azonban az ajtó mögött maradt és félve megpróbált határozott maradni:

– Akkor miért nem nyomta? -kérdezett vissza, de hiába vártam, nem jött elő.

-Én nyomtam, kétszer is – mondtam neki – lehet, hogy meg kellene nézniük, nincs-e valami baj vele?

Ezután a férj állt kínosan, a nő nem szólt többet és nem is jött elő. Kifele a férj megnyomta a csengőt és meglepetten mondta:

– Innen pedig kellene hallani! Akkor biztosan lemerült az elem.

Kínosan mosolygott, persze elnézést nem kért a neje magatartásáért, én pedig annak is örültem, hogy legalább a férj belátta, hogy nincs igazuk.

Szerencsére nem mondtam semmi sértőt válaszul, bár a bujkáló feleségének szívesen üzentem volna valamit…

 

Általam levont tanulság:

 A csengőkkel rengeteg probléma van, alapvető konfliktusforrás egy leolvasó számára. Nagyon fontos, hogy az ezzel kapcsolatos kritikák soha ne érjenek meglepetésszerűen, mindig higgadtan, természetes és nem megjátszott nyugalommal kell meghallgatni az ilyeneket és ugyanilyen higgadtan kell rá megfelelően válaszolni is.

Vannak emberek, akik nem merik a szemedbe mondani a véleményüket. Eleinte megpróbálnak másokat uszítani, rávenni, hogy olvassanak be neked, s ha ez nem megy, akkor ugyan megteszik ők, de arra már nem elég bátrak, hogy eléd álljanak. Általában telefonon szoktak ilyen bátor hangok veszekedni, de ezek szerint élő, személyes hangok is vannak, akik bár beszélnek hozzánk, nem tudhatjuk meg, hogy ki az illető.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem kértem ki magamnak ezt a hangnemet, nem utasítottam vissza határozottan a vádat, de ugyanakkor higgadt meggyőződéssel igazoltam magam azzal, hogy rávezettem őket: a csengő is lehet rossz.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Kevésbé indulatosan kell az ilyen vádaskodókat hallgatni és belül, a lelkemben sem szabad fortyogni, ahogy írom: “legszívesebben üzentem volna valamit”. Semmi szükség az ilyenre, a magam egészsége sokkal fontosabb, mintsem hogy egy ilyen vádló stresszeljen.

 

Mi a Te meglátásod?

 Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2014. Február 19.

Vissza a topikba