2 kutya veszettül ugatott annál a háznál, ahova mennem kellett. A néni csak a lakás ajtóig jött ki, én meg a kapuból próbáltam vele kommunikálni:
– Csókolom, a gázórát jöttem leolvasni!
– Nincs itthon, majd este tessék jönni!
– Nem lehetne a kutyákat bezárni, vagy nem jönne ide, hogy értsük is egymást?
– De mondom, hogy nincs itthon, nem érti?
– Mi nincs itthon, a gázóra?
– Igen. Most ment el az előbb.
– De hát hogyhogy nincs itthon?
– Hogyhogy hogyhogy? Miért, Ő nem mehet el? Neki is lehet dolga.
– A gázórának?
– Igen, a Gábornak.
– De én nem a Gáborhoz, hanem a gázórához jöttem!
– Itt nincsen Gábóra!
– Akkor jó! Csókolom!

 

Általam levont tanulság:

Nem is tudom… A történetnek a tanulsága talán annyi, hogy meglepetés sok-sok év után is érheti az embert.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

Bár nevetséges volt és vicces, ahogy a történet lezajlott, mégsem nevettem ki a nénit, hanem próbáltam megértetni vele magam.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

Ha nem hallják a hangom, akkor kár újra és újra megpróbálni. Tudomásul kell venni, hogy nem is akarják meghallani, hogy ők nem is akarják érteni, miről beszélek. Egyszerűen az első nem értés után be kellett volna látványosan dobni az értesítőt. Igaz, akkor nem lett volna ez a sztori.

 

Mi a Te meglátásod?

 Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2014. Július 17.

Vissza a topikba