Leolvasás végén, miután elköszöntem az idős úrtól, Ő a következőket mondta:

– Uram, megkérem, hogy ezt a szerkentyűt (a nyomásszabályzóra mutatott), vegye ki a kertemből, mert mindig nekimegyek a fűnyíróval. Annak idején ragaszkodtak hozzá, hogy ide tegyék, de én már akkor is mondtam, hogy ott nem lesz jó.

– De hát én nem nyúlhatok hozzá, én csak leolvasó vagyok! – válaszoltam finoman.

– Értem, szóval maga se segít nekem! Nem azt kértem, hogy engedélyt kérjen rá, hanem hogy tegye arrébb. De ha nehezére esik, akkor ne csinálja meg maga se!

– Sajnálom, de ezt a szolgáltatónál kell kérnie, megvan neki a hivatalos menete, nem az én hozzáállásomtól függ.

 Erre már nem mondott semmit az úr, de látszott, hogy nem tetszik neki a válaszom.

 

Általam levont tanulság:

Vajon hányféle gondolkodás, hányféle értelem van az emberekben? Amiket valaki evidensnek hisz, arról kiderül, hogy másnak nem az, de talán mások evidensnek tartott dolgait mi is éppúgy nem értjük, félreértjük, s megsértődünk rá.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

Nem mondtam az embernek: Jól van majd valamelyik nap átrakom, de most nem tudom. Azaz hamis reményt nem tápláltam belé. Őszintén megmondtam, hogy nem tudom.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

Nem tudtam megértetni vele, hogy ez nem az én hatásköröm, ezek szerint nem megfelelően kommunikáltam. Talán adhattam volna egy telefonszámot, amit felhívhat és ahol segítenek neki. Ez mindenképp segítség lett volna, még akkor is, ha azok valószínűleg lebeszélték volna erről a szándékáról.

 

Mi a Te meglátásod?

 Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2014. November 10.

Vissza a topikba