Egyik házhoz már többször is sikertelenül próbáltam bejutni, amikor felhívtam a tulajdonost. A vonal végén a férfi azt mondta, hogy odaszól az asszonynak, hogy engedjen be, ugyanis az engedélye nélkül nem engedhet be senkit, mert depressziós.

 Ki is jött az asszony pár perc múlva, beengedett, majd elmentem.

Kb. 1 óra múlva hívott a férfi: minden bemutatkozás nélkül, mintha közvetlen előtte beszéltünk volna így szólt a telefonba:

– Mi baj van?

– Miért? – kérdeztem meglepetten, azt sem tudtam, hogy kivel beszélek, hiszen azóta már vagy 10 háznál voltam.

– Amióta maga hívott, nem érem el az asszonyt. Mi van vele?

Ekkor megértettem, kivel beszélek, de fogalmam sem volt, mi lehet vele:

– Én nem tudom, amikor eljöttem még otthon volt.

– Tehát már nincs ott?

– Nem dehogy!

– Akkor mit csinál a feleségem?

– Ne haragudjon, de azt én nem tudom.

– Na jó! – mondta, s letette a telefont.

 

Általam levont tanulság:

  • Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy csak ők vannak, mások nem (be sem mutatkozik, jóval később is úgy gondolja, hogy csak vele beszéltem egész nap).
  • Meg tudnak emberek lepni olyan kérdésekkel, amikkel nem igazán tudsz mit kezdeni és legszívesebben elmagyaráznád neki, hogy ezt így nem illik.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Nem kérdeztem meg az illetőtől, hogy: „Maga nem szokott bemutatkozni, amikor felhív valakit?”, vagy azt, hogy „Mi az, hogy mi történt? Nem tud normálisan beszélni”, vagy azt, hogy: „Honnan tudjam, hogy mi van a feleségével?”.  Tudomásul vettem az ő modorát, stílusát és ennek megfelelően próbáltam érthetően, normálisan válaszolni.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ha egy ilyen aggódó ember felhív, át kell éreznem az ő aggodalmát és nem arra gondolni, hogy milyen kevésbé intelligens. Amikor valaki a tűzoltókat, vagy a mentőket hívja, az is sokszor elfelejt bemutatkozni és csak idegesen mondja a magáét. Ezek az emberek nem urai a lelkiállapotuknak, amiért nem elítélni kell őket, hanem megpróbálni átérezni a helyzetüket. Ki tudja, hogy a depressziós felesége már miket elkövetett régebben, ezért jobban meg kell érteni az aggódó embereket, s felajánlani a segítségemet: „Esetleg visszamenjek, becsöngessek, vagy szóljak a szomszédnak?” kérdéssel. Nem valószínű, hogy élni fog vele, de legalább felajánlottam volna és ezzel az ő idegességét megnyugtatom némiképp.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2015. Május 09.

Vissza a topikba