Egy idős hölgy nyitott ajtót egy lakótelepi lakásban, aki egy másik hölgy társaságában volt és nagyon kedvesen, vidáman fogadtak. Mindketten mosolyogtak, miközben én leolvastam az órát. Nagyon kedvesek voltak, hízelegtek, jópofiztak, vidáman társalogtunk.

 Kimentem, de nem jól csuktam be az ajtót, amit nem vettem észre. A szomszéd ajtóhoz odaálltam csengetni, s közben hallottam, amint az egyik nő ezt mondja a másiknak: “a 2 éves unokám be tudja csukni rendesen az ajtót, ennek még ez se megy.” Majd becsapta az ajtót…

 

Általam levont tanulság:

 Nem minden az, ami látszik, hallatszik. Az, hogy az emberek hogy beszélnek veled, még nem biztos, hogy a valóságos véleményét látod/hallod.  Vannak, akik véletlenül sem sértenék meg a másikat, ami nem abban nyilvánul meg, hogy nem sértegetnek, hanem még szuper kedvesek is, amiből azt gondolod, mennyire kedvesek hozzád. A valóság azonban itt sem feltétlen ez.

Van egy tökéletes mondás, ami erre az esetre is igaz: Nem minden arany, ami fénylik.”

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 A kedvességre kedvességgel válaszoltam, a hallott kritikára nem tettem megjegyzést, hogy „hallom ám!”,  vagy hogy: „ azért nem kéne lehülyézni az embert!”, vagy ilyesmit, hanem csupán magamban elemeztem az értelmét.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Nem szabad elhinni mindent, amit mondanak kedvesen a szemembe, ill. sokkal figyelmesebben kell becsukni az ajtókat/kapukat, miután elhagyok egy ingatlant.

 

Mi a Te meglátásod?

 Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2015. Június 25.

Vissza a topikba