Lassan nemcsak ismerem az egész várost, de azt is tudom, ki kinek a kije. Így általában idősebbek elmondják, kik a gyerekei, hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen a családi állapotuk éppen. Fiatalok pedig örömmel újságolják, hogy a szüleik is ismernek engem. Ezek mindig jóleső szavak, kicsit olyan, mintha egy nagyon nagy családban élnék, ismerve annak minden gondját, baját és örömét. Persze azért gyakran előfordul az is, hogy összekeverek embereket.

 Ma egy hölgy fogadott az alábbi szavakkal:

– Mondta anyukám, hogy már volt nála is. 
– Igen, tegnap voltam ott is. Ő a 93 éves néni ugye? – kérdeztem vissza, mire a hölgy így felelt:
– Nem, az én anyukám még csak 86 éves!

– Még csak? 🙂 – kérdeztem, amin mindketten nevettünk.

 

Általam levont tanulság:

 Néha azt gondolja az ember, hogy tudja, hogy kivel beszél, közben nem is ő az.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

Humorosan fogtam fel és nem kezdtem el magyarázkodni, hogy én másra gondoltam.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

Ha azt is gondolom, hogy tudom, hogy ismerem a beszélgetőpartnert, inkább kérni ismertetőt, hogy pontosabb információk birtokában lássam magam előtt az illetőt. Meg kellett volna kérdezni ebben az esetben konkrétan: ki is az anyukája? Vagy csupán azt válaszolni: igen, biztosan voltam, ha azt mondta. Sajnos elég sok helyre megyek, nem igazán emlékszem mindenkire.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

2015. November 05.

Vissza a topikba