A legborzasztóbb érzés mindig az, amikor hallom valaki halálát. Rengeteg kedves idős és sok fiatal embert is megismertem, akiknek halálhíre szomorúsággal töltött el. Ma azonban szemtanúja is lehettem valaki halálának, ami óriási megpróbáltatás volt…

 Egy 60 körüli hölgynél voltam leolvasni. Bent a szobában az anyukája elkezdett kétségbeesetten jajveszékelni:

– Itt a vég! Itt a vég! – ismételgette.

A lánya berohant, én siettem utána. Az anyuka kikelt az ágyból, ránk nézett és újra kiabálta:

– Itt a vég!

– Még nincsen itt anyuka, feküdjön vissza! – mondta a lánya, mire az idős hölgy szomorkás mosollyal nézett rá, s így szólt elhalkulva:

– De igen, itt van előttem, látom már!

 Majd ezután összeesett és meghalt.

 

Általam levont tanulság:

A halál létező valami, nem egyenlő az elmúlással. A néni látta, s valóban vége lett…

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Csak szemlélő voltam, tehát nem tettem semmit.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ez egy megdöbbentő történet volt számomra, tanácstalan vagyok, mi lehetne egy ilyen helyzetben a megfelelő.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2016. Január 24.

 

 

 

 

 

 

Vissza a topikba