Ha meghalok, nyugodtan ugorjon be!- mondta egy néni egyszer- a gyerekeimet ismerve úgysem fognak ilyennel törődni és nem fognak ezért idejönni. Felhatalmazom, hogy nyugodtan ugorjon be és végezze a munkáját.

 Ma azt hittem, bekövetkezett mindez. 3 napja kerestem a nénit, de se telefonra, se csengetésre nem reagált. Érdeklődtem a szomszédoknál, akik látták 1 hete, hogy mentő vitte el, de azóta nem tudnak róla semmit. Úgy gondoltam, most akkor eljött a pillanat és beugrok. Így is volt, mentem az óra felé, amikor kinézett a néni az ablakon:

– Még nem haltam meg! És mosolyogva integetett.

Én döbbentem fordultam hátra, mire Ő megnyugtatott:

– Nyugodtan menjen, csinálja! Ki tud majd mászni? Én sajnos nem mozdulhatok ki!

– Persze – mondtam- majd kimászok! Tessék csak visszafeküdni!

 

Általam levont tanulság:

 Vannak emberek, akik a legnehezebb helyzetben, még az életük végén járva sem hagyják el a humorukat, képesek a legnagyobb fájdalmaikban is vidámak, kedvesek maradni. Fantasztikus erő és tartás ez, mindenképp példaértékű számomra.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Emlékeztem és úgy cselekedtem, ahogy a néni kérte.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ha nagyon ritkán, de előfordulna hasonló, azért a bemászás után be kellene kopogni az ajtón/ablakon, hiszen lehet, hogy segítségre van szüksége az illetőnek és nem mindjárt a legrosszabbat könyvelni el, bármennyire is úgy nézett ki az utolsó találkozásunkkor.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2016. Május 04.

Vissza a topikba