Egy kisöreghez évek óta járok, és mindig otthon volt, soha nem ment sehová. Ma azonban, már másodszorra kerestem, de nem jött ki a csengetésemre és aggódni kezdtem. Kiabáltam, bementem az ajtóig. Benyitottam, újból bekiabáltam, de néma csend fogadott…

 

 Már láttam magam előtt képzeletemben, hogy meghalt. Tudtam, mi a dolgom: nekem kell most megtalálni és jelenteni a megfelelő helyen. Mentem beljebb, hogy a szoba ajtót is megnyissam és félve lépkedtem, vajon milyen látvány tárul majd elém. Ekkor, ahogy nyitottam az ajtót, az öreg ott állt és rám köszönt, mire én megijedtem és így szóltam:

 

– Ne ijesztegessen, mindjárt infarktust kapok! – mondtam ezt az Ő házában-, mire Ő így válaszolt:

 

– Jaj ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.

 

– Semmi baj! – mondtam!

 

 Mint kiderült, aludt, mert éjjel nem tudott. De elgondolkodtam, vajon egy idős, fáradt ember, akihez betoppan valaki, vajon hogy tud ilyen kedvesen, tisztelettel reagálni arra, aki bemegy a házába, és még Ő ijed meg. Hát, ebben az esetben, bevallom, én voltam az, aki nem megfelelően viselkedett, de szerencsére nem egy agresszív kismalac fogadott, hanem egy nagyon kedves bácsi.

 

Általam levont tanulság:

A látszat csal, ha valakiről valamit gondolunk, azért mindig fenntartani magunkban a másik lehetőséget is mindaddig, amíg meg nem győződünk a valóságról.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

  Sajnos ebben a történetben nem igazán volt megfelelő az, amit tettem.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ha ilyen helyzetben bemegyek valahova, megkérni szomszédot, vagy valakit, hogy jöjjön velem és sokkal jobban zörgetni az ablakokat, nem kell egyből bemenni a házba.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2017. Október 24.

Vissza a topikba