Becsöngettem egy házba, az ott lakókat már nagyon régen ismertem. Hallottam, amint jön ki, de a kerítésen nem lehetett belátni, így nem láttam, hogy ki jön. Mindenesetre én már elkezdtem mondani a magamét:

– Te itthon is szoktál lenni?

 Furcsa volt, hogy nincs válasz, s amikor kinyitotta a kaput, akkor láttam, hogy egy 60 éves körüli nő állt a kerítés mögött.

– Bocsánat -mentegetőztem-, azt hittem, az Icáék laknak még itt! Őket már nagyon régen ismerem, ezért tegeztem. Mire Ő így válaszolt:

– Semmi baj, de nyugodtan tessék engem is tegezni!

 

Általam levont tanulság:

Az élet gyorsan változik, az emberek ma még vannak, holnap már más lép a helyükre. Gázóra leolvasóként ezt különösen megtapasztalom, vannak házak, ahol 3-4 családra is emlékezem, akik előtte ott laktak, mégis megkérdezi az újonnan odaköltöző: járt már itt? Nem láttuk még magát! Ez az új lakó azonban érdekesen reagált tévedésemre.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Bocsánatot kértem, hiszen illetlenül letegeztem idegenül.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Meg kell várni, míg látom az illetőt, hiszen erre is kell gondolni, hogy már nem az lakik ott, aki előtte.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2018. Április 09.

Vissza a topikba