Egy kedves bácsi, miután leolvastam a gázórát, megkérdezte tőlem még tavaly télen:

– Meghívhatom egy kávéra? Egy nagyon fontos dolgot szeretnék elmesélni az életemből. Még idáig senkinek nem meséltem el.

– Ohh, hát ez nagyon megtisztelő, de most nagyon sietek, rengeteg címem van. Majd valamelyik nap becsengetek, de most nagyon sietek. Ne haragudjon! – mondtam, amit szomorúan, de tudomásul vett.

 Sajnos akkor elfelejtettem hozzá bemenni, ezért ma úgy szerveztem, hogy most meghallgatom őt. Azonban már idegenek jöttek ki, s érdeklődésemre elmondták, hogy halálos beteg volt a bácsi, aki ott lakott, ők már 3 hónapja megvették a házat, de úgy tudják, már tavaly év végén meghalt.

 

Általam levont tanulság:

 Sokszor fogalmunk sincs, hogy akivel beszélünk, talán napjai, órái vannak hátra. Jobban oda kell figyelni az emberekre, főleg azokra, akik szeretnének velünk valamit megosztani.

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Ebben a történetben csupán a felelősségem kiállt, de hangosan, harsogón. Mit szeretett volna mondani? Sohasem tudom már meg…

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Sajnos tényleg nagyon szűkén vagyok sokszor az időnek. Lehetne itt hibáztatni másokat, felelősöket keresni, hogy miért kell ennyit dolgozni, miért nem marad több idő az emberi kapcsolatokra? Azonban az első számú felelősnek egyedül magamat tartom, mert nem voltam képes észrevenni, hogy itt most nem egy szokásos, társalogni akaró unatkozó emberrel van dolgom. Ezt hiba volt részemről nem észrevenni, hiba volt ennyire a munkára koncentrálni.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2018. Június 08.

Vissza a topikba