Lakótelepi lakásba beengedtek, de még nem is köszöntem, már tette az újját a szájához  a férfi:

– Pszt! Csak halkan beszéljen!

– Rendben! Jó napot kívánok!

Ezután szaladt ki az asszony, s ő is mutatta a csendkérést.

Majd elkezdtek kérdezni, s amikor válaszolni kezdtem, mindketten mutatták, hogy:

– Pszt!

 Válaszoltam tehát suttogva nekik, de már tették is fel a következő kérdést.

Közben jöttek ki a szobából a gyerekek is, de mindenki suttogott.

 Ahhoz képest, hogy nem szabadott hangosan beszélni, egész sokáig ott tartottak, tele voltak kérdésekkel, de még egy üdítővel is megkínáltak.

 Meg akartam kérdezni végül, hogy miért kell suttogni,  de annyi mindent kérdeztek, s féltem, válaszuk újabb kérdéseket is felvet majd bennük. Mivel pedig elfáradtam már a suttogásba, így inkább elköszöntem tőlük.

 

Általam levont tanulság:

 Hosszútávon suttogva beszélni nem is olyan könnyű. Vajon mire készít fel az Élet ezzel?

 

Amit szerintem megfelelően tettem:

 Suttogtam, ahogyan kérték.

 

Önkritika/változtatási javaslat magamnak:

 Ebben a helyzetben ugyanígy tennék ma is.

 

Mi a Te meglátásod?

Lépj velem kapcsolatba, fejlesszük együtt az emberekkel való foglalkozás módját és írd meg nekem a javaslat@pszichosztori.hu e-mail címre, szerinted mi a történet tanulsága és mi lett volna a megfelelő magatartás a leolvasó részéről!

 

Mónus Tamás, 2018. Szeptember 27.

Vissza a topikba